Cikksorozatunkban bemutatjuk a verseny nemzetközi szinten is többszörösen elismert, hazai szakértőkből álló kuratóriumát,
akik tervezőgrafikusként az elmúlt években, évtizedekben nagyon sokat ettek azért, hogy a vizuális környezetünk – termékcsomagolás szinten is – pozitív irányba fejlődjön itthon.
Elsőként ismerjétek meg a 2005-ben induló, Drozsnyik Dávid és Ördögh László által alapított Graphasel Design Studio-t. Szakterületük a branding és a kommunikációs design, portfoliójukban kulturális intézményeket, vendéglátóhelyeket is találunk, de nekik köszönhetjük számtalan kézműves sör, minőségi alkohol (bor, gin, vodka) arculatát is. A German Design Award és több Red Dot díj is lapul a zsebükben. Ketten indultak, ma már húszan vannak, de a missziójuk ma is ugyanaz.
A STANC – Csomagolástervezés Magyarországon a XXI. században című pályázat kurátorai vagytok. Mit szóltatok a felkéréshez?
Drozsnyik Dávid: Jóleső meglepettség fogott el mindkettőnket, nagyon kedves gesztusnak gondoltuk.
A Graphasel hivatalos indulása 2005-re tehető, s Ti már előtte is együtt dolgoztatok – mondhatjuk, hogy lassan húsz év van mögöttetek. Hogyan értékelitek ezt a két évtizedet?
Drozsnyik Dávid: Szoktunk nosztalgiázni néha – mindketten a Képzőből jöttünk. Az egyetemi évek alatt a nagyokat figyeltük: Tamás Marcell és Tábori-Simon José munkáira élénken emlékszünk – ők alapították később a Grotesque stúdiót. Ott találkoztunk először kézzelfogható formában a design stúdió fogalmával és a csapatban való gondolkodással. Akkor még inkább ügynökségi típusú szerveződések voltak, de az övék design szemléletű volt, s ez nekünk nagyon tetszett.
Valami ilyesmit szerettünk volna mi is csinálni, de nem voltunk gazdasági szakemberek, nem tudtuk, hogyan kell felépíteni és működtetni egy vállalkozást. Mégis belevágtunk. Szép lassan haladtunk előre lépésről lépésre. Organikusan fejlődtünk, de nem szerettünk volna egy hetven-nyolcvan fős gárdát építeni, reklámügynökséggé válni.
Ördögh László: A missziónk, célkitűzésünk akkor és most is ugyanaz: a design iránti alázat, s a szakmaiság mindenekfelett. Közvetlenül ez után, második helyen nálunk a csapatmunka szerepel. Tizenöt év után jutottunk el oda, hogy megengedhettük magunknak, hogy projektmenedzserekkel dolgozzunk, komolyabban vegyük a pénzügyeinket, cégként tekintsünk saját magunkra. Az utóbbi öt évben ez például egy meghatározó változás volt. Igyekszünk egyre profibbak lenni, odafigyelni a kommunikációnkra: sokféle megrendelésünk van, törekszünk arra, hogy transzparensek legyünk.
Mi volt az első termékcsomagolás, amit terveztetek?
Ördögh László: Talán a Monarchia címkék voltak az elsők, illetve a Sandwich City, ami egy nagyon izgalmas projekt volt. Ez 2005-2006 környékén történt. Címkéket már akkor is terveztünk, de ez sokkal komplexebb feladat volt, sokat tanultunk belőle. Volt egy kis mikrovállalkozás, akik kitalálták, hogy benzinkutakon fognak vákuumfóliázott szendvicseket árulni. Tudták, hogy ez a megoldás nem annyira gusztusos. Ehhez terveztünk mi egy perforált csomagolást egy kis ablakkal, amit szét is tudtál pattintani. Eldobható volt, de vissza is tudtad hajtani. Itt a brand kialakításában is részt vettünk: az urbánus, take away jellegből indultunk ki, az ízvilágokhoz városneveket rendeltünk, vintage stílusú arculattal.
Drozsnyik Dávid: A csomagolásfejlesztésbe is bevonódtunk, egyedi stancszerszámot terveztünk. Az egész folyamatot végig kellett gondolnunk, sokat kísérleteztünk: megnéztük a szendvicseket, modelleztünk, hajtogattunk. Sokféle szempont feljött: hogyan mutat majd a termék a polcon? Hogyan nyitja ki a vásárló? Mit kell tudnia a csomagolásnak ahhoz, hogy például vezetés közben praktikusan el lehessen fogyasztani a szendvicset? Ezektől volt igazán izgalmas ez a feladat.
Ha azt mondom, időtlen design, időtlen csomagolás, azt mondjátok…
Drozsnyik Dávid: Piros Mogyorós, BOCI csoki, Unicum, Balaton szelet. Ezek alig változtak. A csomagolásnál az azonosíthatóság szempontjából a forma az elsődleges. A Nivea korong formája, az Unicum vagy a Coca-Cola ikonikus palackja, vagy akár – hogy egy frissebb példát mondjak – a Vis Vitalis ásványvizes palack Unger Zsolttól – ezek rögtön megjelennek előtted. Nemrégiben például egy méz csomagolásán dolgoztunk, ahol tudtuk, nem lesz elég, ha egy ugyanolyan üvegben van a méz, mint az összes többi, hanem kell bele valami extra, különben elveszik a polcon. Ezért aztán egy kisebb kiszerelés mellett tettük le a voksunkat, ami inkább hasonlít egy kozmetikai termékre.
Mit gondoltok, fontos, hogy milyen termékcsomagolásokkal találkozik az ember gyerekkorában? Számotokra mi volt a meghatározó, az emlékezetes?
Ördögh László: Nem kifejezetten csomagolás, de rám nagy hatással voltak a pop-up mesekönyvek. Ámulattal nézegettem, vizsgálgattam ezeket. Hogyan rakódnak egymásra a rétegek, hogyan kell azokat hajtani, hogy egy álperspektíva jöhessen létre – ez nagyon foglalkoztatott. Később egyébként csináltunk is ilyen melót.
Más vetület, de talán fontos abból a szempontból, hogy mit is jelent a csomagolás… Az, amikor Nyíregyházán végig mentél a sétálóutcán egy doboz Coca-Colával a kezedben ’89-ben, az státuszszimbólum volt.
Drozsnyik Dávid: De ott van például a Kinder-tojás is, amit csak dollárboltokban lehetett kapni, ahogy a Donald-rágót is – ezek nyilván a „surprise” faktor miatt is voltak annyira vonzóak és vágyott termékek. Nekem, ami emlékezetes (bár nem gyerekkorból), az a Danska vodka. Úgy nézett ki, mint egy töltényhüvely: nem üvegben volt, hanem fém dobozban.
Van kedvenc csomagolóanyagotok?
Ördögh László: A pop-up mesekönyvek miatt nekem a papír.
Drozsnyik Dávid: A papírt abszolút sokoldalúan lehet használni. Általában a lehető legkönnyebben tudsz megoldani belőle csomó mindent: kasírozhatod, tudod festeni a szélét, hajtani, hengerelni, és így tovább.
Ma egy fiatal tervező teljesen más környezetben szocializálódik, a kommunikáció, az információáramlás is nagy változásokon ment át. Ti mit tanácsolnátok egy pályakezdő tervezőgrafikusnak?
Ördögh László: Az, hogy meglegyen egyfajta gyermeki rácsodálkozás, nagyon fontos. Persze, csábító a Behance vagy a Pinterest, ahol instant megoldásokat lehet találni. De ha kezünkbe veszünk egy tárgyat, amit be kell csomagolni, próbáljuk meg például leejteni, vagy olyan szituációkba helyezni, ami azzal a tárggyal megtörténhet. Hiszen: első a funkcionalitás, s azt követik a beazonosíthatóság, branding, színek, satöbbi. A csomagolásnak mindig van valami célja. Tekintsen egy tervező izgalmas játékként a feladathoz, járja végig a kísérletezés útját, modellezzen.
Drozsnyik Dávid: Ez a fajta befektetett energia nem spórolható ki a tervezés során, főleg, ha térbeli formáról van szó. Fontos azt megérteni, hogy mi a célja annak a bizonyos csomagolásnak. Ne törjön össze és minél könnyebben lehessen rakásolni, kisebb helyen tárolni? Vagy ennél többet is kell tudnia az adott csomagolásnak? Például vásárlói élményt adni. Gondolj például az okostelefonodra, az Apple termékekre, amik formailag nem nyújtanak többet, de maga a kicsomagolás élménye más, nagyon elegáns és high-end. Hat az érzékszerveidre is, pedig csak egy elektronikai eszközről beszélünk. Ezeken a plusz elemeken is érdemes gondolkodni, amikor csomagolást tervez az ember.
Ördögh László: Amit becsomagolsz, annak van egy életútja. A terméket legyártják, csomagolás kerül rá, a vásárló meglátja a polcon, majd megveszi és kibontja – ha ezt a folyamatot elkezdjük vizsgálni, mint egyfajta user journey-t, különféle élményelemeket tervezhetünk. Vagy másodlagos üzenetekkel dolgozunk, például amikor egy termék környezettudatos, akkor értelemszerűen a csomagolás, s annak az életútja is ehhez igazodik.
Mennyire ismerik fel a megrendelők, hogy szükséges a jó csomagolás? Láttok ebben fejlődést?
Drozsnyik Dávid: Abszolút. Amikor elindultunk a Graphasellel, mindenki akart egy logót, egy névjegykártyát – eddig voltak meg a megrendelők fejben. Majd jött az az időszak, amikor a logó mellé egy weboldalt is szerettek volna, aztán jött az applikáció. Most már sok esetben eljutottunk odáig, hogy az ügyfelek tudják megfogalmazni az igényeiket. Nyitottabbak és körültekintőbbek a saját brandjüket illetően, ismerik a piacukat, a versenytársaikat. Képben vannak, sokat fejlődtek vizuálisan – ez is alapvetően a missziónk, nemcsak nekünk, de mindenkinek, aki ebben a szakmában dolgozik.
Ebben azért nyilván közrejátszik az is, hogy a hazai vállalkozásoknál lezajlott a generációváltás…
Ördögh László: Igen, az is. Változott a szemléletmód, edukáltabbak az ügyfelek. Vizuálisan sokkal érzékenyebbek a mostani fiatalok, mint mi voltunk annak idején. Sokkal jobb, tervezettebb tartalmakat kapnak. Lássuk be: nálunk Magyarországon a huszadik század második fele egy vákuumban történt. Nyugaton megvolt egyfajta kontinuitás a Bauhauson keresztül a svájci tipográfiáig, amikor is a hétköznapok embere minőségi vizualitással találkozott kiadványokban, lemezborítókon, s ez természetes részévé vált az ízlésnek. Nálunk egy légüres tér volt, ami után ránk szakadt minden, és nagyon gyorsan kellett felzárkóznunk.
A mostani generáció ezzel szemben egy platformon mozog például a norvégokkal, dánokkal, s majdhogynem mindegy, melyik országban él, mert azonnal hatással van rá a lehető legprogresszívebb irányzat. Arról nem is beszélve, hogy most már az új generáció is megérett arra, hogy döntéshozói pozícióba kerüljön. Nem ritka, hogy egy nálunk tíz évvel fiatalabb ügyféllel ülünk le tárgyalni, aki másképp látja a világot. Tulajdonképpen ez még nagyobb kihívás számunkra. De ez így jó, így természetes.
Az interjú teljes változatát a hamarosan megjelenő STANC – Csomagolástervezés Magyarországon a XXI. században című művészeti albumban olvashatjátok.
