A közösség ereje még ma is megmutatkozik, amikor olyan régi hagyományokat emelünk át a mai modern hétköznapokba, mint a szüretelés.
Annak idején a közösségi gondolkodás olyan szerves része volt az életünknek, hogy a szüret idején bezártak az iskolák és még a katonák is szabadságot kaptak, hogy otthon, a családdal és a barátokkal dolgozhassanak a szőlőtőkék között.
Na de mitől olyan jelentős esemény ez még ma is? És mi az, amiért mi is kiszakadtunk a hétköznapi rohanásból és 300 kilométert utaztunk a Balaton északi partjára?
Hogyan nézett ki régen a szüret?
A nagyszüleink idejében – és még jóval korábban is – a szüret, a disznótor vagy éppen a kukoricafosztás igazi közösségi élmény volt, ahol a rokonok, ismerősök és jó barátok együtt takarították be a terményt, a nap végén pedig együtt ünnepeltek a munka végeztével.
A szüret idejét gyakran kötötték össze más jeles napokkal a bortermő vidékek függvényében, de az is előfordult, hogy a földesúr határozta meg azt vagy törvényben írták elő.
A szüret megtervezett esemény volt, ahol mindenki tudta a dolgát: a nők a szőlőt szedték, a férfiak pedig hatalmas fonott kosárban cipelték azokat.
Ahogy manapság többféle madárriasztó berendezéssel keltett hangok szakítják meg a gondos munkát, addig régen hajnalban a szüret zajongással, hangzavarral indult, elűzve ezzel nem csak a kártevő madarakat, de a rossz szellemeket is.
Gondoltad volna, hogy már XI. századból vannak magyar írásos emlékeink, amikben szőlőtermeléssel kapcsolatos szavakat találunk?
A borkészítés menete ma sem változott sokat, a kétkezi munka egy-egy fázisát viszont gépek váltották fel. Amíg régen a szőlőszemeket taposással zúzták össze, addig ma már komoly berendezések állnak a szolgálatunkban. S bár úgy tűnhet mindez nagyban megkönnyíti – és valóban meg is könnyíti – a munkát, akad még így is bőven tennivaló a szőlőültetvényeken.
A hosszú munkanap végén a lányok szüreti koszorút fontak szőlőfürtökből, amit szalagokkal díszítettek. Na persze nem volt szüret tánc, mulatság, borkóstolás és bográcsozás nélkül sem. A szüretből hazatérőket mindig megterített asztal várta, főként birka -vagy marhahúsból készült bográcsos, kalács és csöröge fánk került az asztalra.
Több, mint munka
A szőlővel és a borral járó teendők sosem maradtak meg az egyszerű kétkezi munka szintjén. Hazánk adottságai révén jóval túlmutatnak azon. Szerves részét képezi a kultúránknak és a gasztronómiánknak egyaránt. Gondoljunk csak Ady versére, ami jobban le sem írhatná, milyen volt megtapasztalni a szüreti életérzést a saját szememmel:
“A lombhulláskor vigaszunkra
Eljön a víg szüret megint,
Lesz már, ami fölmelegítsen,
Ha kissé hűsebb szél legyint.
A szőlőskertek vígan vannak,
Aki most búsul, mind bohó,
Egy jelszavunk legyen szüretkor:
A dáridó, a dáridó.”
Ahogy egyre jobban ástam bele magam a témába erős hiányérzetem támadt: hol volt eddig a szüret az én életemből? Persze viharsarki lányként elég egyértemű hol nem volt, hiszen nem is lehetett soha, de cserébe ott volt az a rengeteg disznótoros hétvége, amin gyerekként részt vehettem. De az is hova lett már.
A szüret kapcsán kellett rájönnöm arra ami mindig is nyilvánvaló volt: annyira előre felé tekintünk és annyira a jövő, a fenntarthatóság, a klímaválság és az egészséges életmód kialakítása felé fordultunk, hogy mintha elveszett volna közben az az értékes múlt, ami mindig is itt volt velünk.
Így hát ha egy fontos gondolatot most magunkkal vihetünk tovább, az a hagyományok életben tartásának szándéka legyen.
Köszönjük a Mód családnak, hogy részt vehettünk az idei szüreten és azt is, hogy a borkészítés iránti elhivatottságukkal és szenvedélyükkel életben tartanak egy értékes, közösségépítő hagyományt.
ui.: Megfontolandó tanács szüretelőknek a Szüreti szabályok című leírásból: “A pincelépcsőre ne feküdjünk le aludni, mert átesnek rajtunk poharastól, lopóstól.”
Szerző: Takács Kriszti
