Valahogy akárhányszor meghallottam a “Michelin-csillag” kifejezést, mindig hevesen bólogattam, mint aki tudja, miről is van szó. (“You know nothing Jon Snow…”)

Aztán egyik nap egy totálisan más témában hallgattam Gary Vee egyik YouTube-videóját, amiben nagyon röviden elmondta a Michelin-csillagok sztoriját.

WTF?!

Gondoltam gyorsan utánanézek, hogy az adatok helytállóak-e. (Gary Vaynerchuk azért nem szokott csak úgy a szavakkal dobálózni, de azért bennem volt a kétely, mint kiderült, teljesen alaptalanul; Gary bácsinak igaza volt.)

Szóval jöjjön a Michelin-csillagok kalauza.

Bajban az abroncsgyártó óriás

A Michelin testvérek, Andre és Eduardo egy finoman szólva sem jól prosperáló céget vettek át, amely akkoriban mezőgazdasági gépek gyártásával foglalkozott. Azonban az 1800-as évek végén meglátták a lehetőséget a vulkanizált gumiabroncsok gyártásában, így egy 180 fokos fordulattal teljesen irányt váltottak a gyár működésében.

Az 1900-as évek eleje volt az első nagy autóipari boom kezdete: Franciaországban ekkor körülbelül 3000 autó rótta az utakat.

A Michelin testvérek, akik feltalálták a cserélhető, pumpálható gumiabroncsot, nagyon ambiciózusak voltak, viszont ismét vakarhatták a fejüket.

Az emberek ugyanis nem vásároltak annyi gumiabroncsot, mint szerették volna. Az eladás csökkenésének hátterében az állt, hogy – mivel az emberek relatíve keveset autóztak akkoriban -, nem kopott el eléggé a gumi, így nem volt szükség újra.

A Michelin-marketing

A testvérek előálltak hát egy újszerű ötlettel: ahhoz, hogy az embereket utazásra ösztönözzék, létrehoztak egy útikalauzt.

Az útikönyv a kezdetekben olyan infókat tartalmazott, amelyekre minden autósnak szüksége volt: szerepelt benne a Franciaországban található összes szerelőműhely, hogy defekt esetén hová érdemes menni, hol találhatóak az üzemanyagtöltő állomások, valamint merre vannak a legjobb éttermek és hotelek, ahol ehetnek és megszállhatnak az utazók.

Nekünk, akik Waze és Google Maps segítségével még a budit sem találják meg, a mai fejjel teljesen elképzelhetetlen egy ilyen útikalauz, pedig akkor hiánypótló volt, hiszen csak akkoriban kezdtek elterjedni az úthálózatot is jelölő térképek.

A maga nemében egy teljesen egyedülálló útikönyv volt: a piacon nem volt semmi ehhez fogható.

A Michelin-kalauz tehát sikerre volt ítélve, és gyorsan el is indították a többi országban is.

De hogyan kerül a képbe a “Michelin-csillagos étterem”?

Az 1920-as években már egyre több autó cirkált az utakon, az útikalauz pedig annyira sikeres lett, hogy az eleinte ingyenes kalauzért a 20-as évek elején már fizetni kellett.

Az éttermek egyre népszerűbbek lettek, az útikalauz szerkesztői pedig arra kérték az autósokat, hogy véleményezzék az egyes éttermeket.

Egy ideig tehát amatőr szinten zajlott a véleményezés, majd ahogy minden, úgy ez is egyre inkább kezdte kiforrni magát.

Jöttek a különböző ítinerek, amelyek mentén mentén az értékelés zajlott, ilyenek például, hogy mennyire eredeti az étel, milyen a konyha, illetve milyen az ár-érték arány.

Később a testvérek úgy döntöttek, hogy főállású “ételellenőröket” és ételkritikusokat neveznek ki, akik névtelenül véleményezik az éttermeket, és értékelik a konyhát és a kiszolgálást. A vállalat pedig a mai napig megtartotta ezt a filozófiát: csak a legjobb éttermek szerepelnek az útmutatóban.

1926-ban úgy döntöttek, hogy még exkluzívabbá teszik a dolgot; elkezdték rangsorolni az éttermeket a csillagok alapján.

Mit jelent valójában, hogy Michelin-csillagos egy étterem?

1931-ben úgy döntöttek, hogy 3 kategória lesz – 1, 2 és 3.

Az 1 csillag azt jelentette, hogy – magas színvonalú a konyha, érdemes megállni az étteremben.

A 2 csillag azt jelentette, hogy kiválóan főznek, érdemes kitérőt tenni.

A 3 csillag pedig azt, hogy kivételes a konyha, érdemes kitérőt tenni érte.

Ezzel a zseniális marketingfogással a Michelin testvéreknek sikerült elérniük, hogy az emberek még többet utazzanak.

Az értékelést már akkor is nagyon komolyan vették, és veszik mind a mai napig. És mivel minden értékelés anonim módon történik, így szinte nincs lehetőség a hibázásra. Ezek a kulináris kémek amellett, hogy igencsak jól képzett gasztro-szakemberek, mindig teljes névtelenségben látogatják meg a listára került éttermeket.

A hagyományos vendégekhez hasonlóan fizetnek az ételért, és ugyanilyen csendben távoznak anélkül, hogy bármilyen feltűnést keltenének.

A plecsni ereje: Michelin-csillagos étterem

Ha egy étterem megkap egy Michelin-csillagot, akkor minden gyökeresen megváltozik. Akár egyik napról a másikra megrohanhatják őket a vendégek olyan mértékben, amelyre talán nincsenek is felkészülve.

A másik oldalról viszont: a csillag elvesztése hatalmas megsemmisülést jelent. Gondolj csak bele, hogy valaki egész életében arra trenírozza magát, hogy csillagot szerezzen, és egyik pillanatról a másikra elveszíti. Olyan ez, mintha egy olimpikontól elvennénk az aranyérmét.

Persze még a legjobbakkal is megeshet. 2013-ban például, a gasztro-szupersztár Gordon Ramsay is totálisan összeomlott, amikor New York-i étterme két Michelin-csillagát is elveszítette. (Nem lettem volna a séfek helyében, mit ne mondjak…)

Mindazonáltal rengeteg séf és étterem vált világhírűvé, és kaszált dollármilliókat pusztán azzal, hogy megkapta a minősítést.

Páratlan dolog tehát, amit a Michelin 100 év alatt tett a gasztronómiáért. Sőt, még figyelemreméltóbb a dolog, hogy mindezt egy gumiabroncsgyártó cégnek köszönhetjük.

Szerző: Horváth Tomi